Ma reggel apus igen csak meglepett, amikor kora reggel, azzal ébresztett, hogy nyakon öntött egy vödör hideg vízzel. Apus mindig szerette a tréfát, de azt ki nem állhatta, hogy későig alszok és nem kelek korán. Ezért történt, hogy kora napfelkeltekor, amikor a nap már kezdett a horizont mögül ki kandikálni és Zitra kakas is elrikoltotta a hármat, nyakon zuhintottak egy vödör vízzel. Nem különösebben egészséges vagy kellemes az átázott szalmazsákokon feküdni, állítólag a szomszéd is abba halt bele, hogy felfázott, aztán az orvos forró követ írt föl neki, hogy azzal borítgassa vagy mit csináljon a veséjét. Szóval úgy kipattantam a fekhelyemről, mintha egy hadsereg kergetett volna végig a falu utcáján. A nap első sugara nemhogy a hasamat nem sütötte, de még az ablakunkon sem kacsintott be, hogy jó szerencsét kívánjon.
- Ki korán kel, aranyat lel, fiam. - mondta apus mosolyogva és elővillantotta elől maradt néhány metszőfogát. Két hete verték meg a piacon, mert trükközni próbált az adóval az áruforgalom után. Az öreg már csak ilyen, mindig is vén csirkefogó volt, a szó szoros értelmében, mert mielőtt megismerte volna anyámat, csirke tolvaj volt. csoda, hogy még nem verte agyon senki, amennyi stikli van a háta mögött apusnak.
- Akkor Apusnak már gazdag embernek kellene lennie és nyugodtan szalajthatná a szolgát a piacra, engem meg hagyhatna aludni, mint a tisztességes polgárokat. - rossz néven vette a tisztességét irányzó utalást és ahogyan az egy jó családban szokott lenni, mert hát a miénk egy ritka jó család, még meg is rugdosta az oldalamat.

- Lusta, azt még pimaszkodik is, adok én neked kölyök. Erdijé ki fiam a piacra, hajtsd ki a teknőc-malacokat, vágó súlyban vannak. - átláttam én a szitán, pedig nem is volt előttem egyetlen egy darab sem. Miközben a vajlinghoz sétáltam, ami az éjjeliszekrény tetején tátongott, méla némaságban, hogy kissé megmosakodjék, amit kimerített az arcom és kezdődő borostám megtocsogtatása egy tenyérnyi vízzel, mert a végén még megárt és tüdőégést kap az ember.
- Apus, átlátok én a szitán. Fájlalja még mindig a fogai helyét, a verés miatt, amit a múltkor kapott, oszt nem mer kimenni a piacra.

Végül mégis csak beadtam a derekamat, elvégre Apussal mégse verekedhetek össze. Kimentem egy nádpálcával a teknős-malacokhoz. Bírtam mindig is a kis dögöket, viccesek voltak. Tetszett, hogy röfögnek és ha megijeszted őket, akkor bebújnak a teknőjükbe. Kár, hogy mi emberek ilyesmire nem vagyunk képesek. bebújnék én is a teknőmbe, oszt locsolgathatna az öreg vízzel naphosszat. Kinyitottam az óljuk ajtaját és a pálcával finoman bökdösve elkezdtem terelgetni őket. A csudába ezzel a sötétséggel, ki az a másik marha, aki ilyenkor terel malacot.

Repes a szívem, hogy még napnyugta előtt visszaértni Omashuba. Nem lett volna lelki erőm vissza caplatni a táborba. Így is csak azért értem fel a szakadékból, mert nem a kijelölt úton jöttem, hanem egyenes vonalban fölfelé. Ha elkéstem volna még megpróbálhattam volna átszökni a falon.... Bár ez utóbbi lehet, hogy nem is sikerült volna... Nagyobb az őrség mint legutóbb. Ez az új uniformis is szokatlan. Lehet Shan Király magára erőltetett némi stílust? Ki tudja.
Mögöttem nagy dübbenés kíséretében zárult be a fal mára. Felkaptattam a szállásomra és egy villámfürdést követően már az igazak álmát aludtam. Álmomban az ásatás más eredményre jutott. Igazoltuk, hogy Omashu az első városok egyike amit egy oroszlánteknős hátára építettek. Valamelyest magamhoz tértem álmomban és jött egy heuréka pillanat. Ez volt az a hajnali pillanat mikor kipattantam az ágyamból. Hosszú percekig csak ácsorogtam az ágyon és bámultam magam elé. Sajnos hamar rábukkantam a logikai hibákra amiket álmomban vétettem. Lemondóan sóhajtottam és kitekintettem az ablakon. A madarak már dalolásztak, a nap első sugaraira még várni kell egy pár percet, de kétségtelen, itt a reggel.
Visszafeküdni már úgy sincs értelme, valamint az itteni piacról jókat hallottam. Ha most letudom a vásárlást a haza útra, késő délutánra még haza is érhetek. Megigazgattam felsőm fodros ujját és kiléptem a hűvösbe. Pár mély levegő vétel után már nem is zavart ez a csípős idő. Kimondottan jólesett, frissítő volt.
Csupán halovány emlékeim voltak, hogy merre is van a piac. Egyik sarkon befordulva furcsa hangokat hallottam. Mintha röfögés és patakopogás lenne. A hang irányába indultam, ha az amire gondolok, jó eséllyel eljutok a piachoz. A hangok egyre hangosabbak lettek, szinte biztosra vettem, hogy a következő sarkon belefutok a forrásába.

A teknős-malacok terelése nem is volt olyan nehéz, mint elsőre gondoltam. Csak egy kellően hosszú nádpálca kell és onnantól kezdve, az ember könnyedén tudja terelgetni ezeket a csodálatos lényeket. Nem is tudom, hogy mit is kezdhetnék nélkülük. Omashu főútján, a hajnali nap fényében olyan peckesen és jámboran masíroztak végig, mint az obsnitos katonák.
- Héé, te, gyüssz vissza! - mondtam az egyik jószágnak, aki vidáman szaglászni kezdte az egyik sarok mögül beforduló járókelő lábait. Mivel lefelé néztem, először fel sem foghattam ép ésszel, hogy milyen csinoska kisasszonka lábait kezdte szaglászni az én jámbor teknős-malackám. Ahogy aztán felnéztem, csuda egy látvány terült elém. Künn a tanyán nem terem ám ilyen leány, pedig a faluba akad nem is egy, de ez ... Különb volt az összesnél. Pillantásom lassan siklott végig a bokától indulva, a vádlin, a combokon keresztül ...
- Ne féljen kisasszonka, nem bántanak a teknős-malacok. Jámbor állatok ezek.

Hát, ahogy elnézem az ismeretlen leányzót, csuda egy teremtés lehet, a mesékből léphetett elő, olyan szépséges. Rá is villantom, a tanyán, díjmentes mosolyomat, hiszen én eldicsekedhetek vele, hogy egy se hiányzik. Fiatal koromból adódóan pedig még csak nem is gyászszínben ragyog.
- A kisasszonka is a piacra sietget? - emelem meg szalmakalapom, ahogyan a szokás azt diktálja faluhelyen, elvégre csak nem illő, hogy kalappal a fejemen álljak szóba, egy ilyen szépséges kisasszonkával. - Ha igen, ne féljék egyet se, majd én megvédem, ha kóbor eb-patkány vagy szarka-varjú akarná ruhácskáját bepiszkítani. Amíg engem lát egyet se féljék ezektől a rágcsálóktól, ezzel az erős nádpálcával úgy rájuk húzok, hogy napestig se találnak vissza a fészkükbe.

Azonnal igyekszem jó benyomást tenni rá és tudtára adni, hogy mellettem biztonságban lehet és semmitől sem kell félnie. Hejj! A faluban csak úgy néznének a komák, ha ilyen feleségem volna. Közben persze univerzitásomat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a malackáimat terelgetem a helyes úton, hogy el ne kolbászoljanak.
- A múltkor is jött egy ilyen eb-patkány, úgy a szeme közé húztam a nádpálcámmal, hogy egyből eliszkolt.

Alighogy befordultam a sarkon, szinte hasra estem az egyik jószágban. Két kézzel megtámaszkodtam a páncélján.
-Bocsáss meg...
Kérek elnézést az állattól még rajta tenyerelve. Megsimogatom a buksiját és felegyenesedek kétlábra, hogy ne rajta nehezkedek. Jobbomat nem veszem el a fejéről, tovább lapogatom a buksiját, szemlátomást élvezi.
Felpillantok a tulaj hangjára.
-Azok... És milyen finomak...
Nem vagyok biztos benne, hogy nem értette amit mondtam, mert azon nyomban iszkolt is vissza a gazdájához a többi közé. Tompa koccanások sorozata jelzi ahogy keresi a helyét. Noha jó ideje minimalizáltam a húsfogyasztásomat, az ízükre még emlékszem. Sosem lenne szívem levágni egy állatot, de ha már valaki megtette, megtisztelem azzal az állatot is, hogy nem hagyom kárba veszni.
Ökleimet egymás felé fordítom és össze érintem mielőtt meghajolnék köszönésképen.
-Ig...
Kezdenék egyszavas mondandómba de végére se érek. Meglepetten pislogok párat és kell egy kis idő míg helyükre rakom a szavakat amiket használ.
-Öhm, igen. Oda tartok éppen csak nem tudom, hogy merre az arra...
Furcsállkodva hallgatom korábbi hőstettének történetét amit nem igazán tudok hová tenni, mint megnyilvánulás. Pörgetem a fejemben a dolgot egy ideig. míg be nem ugrik, hogy erőfitoktatás akar lenni. Jellemző megnyilvánulási forma számos hím egyednél, mint a Medve, Macskahal, Húsevőtehén, Tollas menyét, Kacsacsőrű-teve, valamint az ember és az Oroszlánbéka....
~Ohh...
Megilletődve állok a történtke előtt, tanárként erre nem kell reagálni de most... Tanácstalanul pislogok párat mire kitudok bökni valami épkézláb mondatot.
-Ez igazán dicséretes alfa viselkedés. Jókezekben vannak a röfik.

Egyből kiderül, hogy a kisasszonkának milyen jó szíve van, hiszen még egy olyan oktalan állattól is jámboran bocsánatot kér mint, amilyen a teknős-malac. Magamban el is mosolyodom, hogy mennyire szerencsés lehet az a férfi, aki ilyen nővel az oldalán élheti le az életét. Mert minden férfi szerencsés, aki megtalálja azt a nőt, akit szerethet és viszont szereti. De tartom magam a szerepemhez.
- Azok, bár apussal ritkán vágjuk le őket. Nagyobb a profit vagy mi, ha elhozzuk a városba és eladjuk őket. Akik nem tudják tartani őket, azok sok pénzt adnak értük és a páncéljuk is felhasználható. Azt hiszem. - szúrom meg még mindig a közönséges paraszt álcámat.

- Jöjjön velem a kedves kisasszonka, majd én útba igazítom. Nem lehetetlen megtalálni a piacot, de kicsit nehézkes, ha valaki nem teljesen járatos a járásban és ritkán megy ki a piactérre. - engedem kissé bővebb lére mondandómat, hogy majd elkísérem a piacra és út közben persze meg is védem az esetleges veszélyektől, elvégre bármikor megtámadhat minket egy eb-patkány. Azok pedig ritka egy ocsmány dögök. Piszkos kártevők.
- Meg kell védeni ezeket a jámbor jószágokat. Apus azt szokta volt mondani, hogy a teknős-malacok olyanok, mint a nők. - itt látványosan a jószágra nézek, majd a kisasszonkára. Megcsóválom a fejemet és folytatom.
- Nem éppen a külsőségekre gondolt, hanem arra, hogy mindkettőt féltő gonddal kell szeretni, mert hálásak tudnak lenni a gondoskodásért. Biztosan igaza van, mert apust, anyus még mindig nagyon szereti. A vén csirkefogót, már többször megverte az őrség, amikor trükközött valamit a pénzzel, de anyus, mindig olyan látható és féltő szeretettel ápolja a foltjait.. hehehe.

Bár magam is falun születtem, időnként magam is meglepődöm, hogy mennyire jól játszom a tanyasit. Ennyire sosem voltam korlátolt, hála a szellemeknek és Tzang mesternek. Ugyanakkor, ha megfizetik az embert, akkor kénytelen kelletlen bármit eljátszik, hogy kellően hatásos legyen. Bár játékom, nem eme leánynak szól, kapóra jött, hogy betudtam vonni színjátékomba.
- Alfa viselkedés? - vonom fel szemöldököm, végül kedves mosollyal nyugtázom. - Hát meg kell mutatni nekik, hogy ki a főnök. - pompás ötletem támadt. - Van kedve megpróbálni? A kisasszonka igen kedves teremtés, próbálja meg terelgetni őket. - nyújtom felé a pálcát. Már nincs sok hátra.

Az idegen csak hamar felajánlotta, hogy tartsak vele a piacra. Olyannyira belelendült a magyarázatba, hogy csak egy bólintással volt alkalmam köszönetet nyilvánítani. Szótlanul hallgatom mondandóját, tekintetem a röfikre terelődik ahogy szóba kerülnek. Édesen kolbászolnak egymás körül, finoman lökdösve egymást a páncéljaikkal.
A téma róluk, ránk terelődött. Vagyis a lányokra és nemis igazán tereődött, inkább átkötésnek nevezném a dolgot.
Ha nem lenne bent a monoklim, mind két szemöldököm a magasba kúszott volna ahogy felé fordulok, de így csak a bal. Kíváncsian, mintsem sértetten várom, hogy ebből mégis mit akart kihozni. Amint tekintetünk össze akad, fejemet oldalra billentem és kérdőn nézek rá.
Ismételten egy családi történet bontakozik ki a dologból. Magamban el is mosolyodom, hogy mennyivel máshogy mennek vidéken a dolgok, mint a városban. Mi, ha valami okosságot akarunk tanulni, leveszünk a polcról egy odavágó könyvet. Itt pedig, az élet tapasztalatok ,a családi történetek nyomán öröklődik a tudás, a bölcsesség és a tapasztalat is.
~Egek, hogy ez milyen elavult és fárasztó módszer...
Konstatálom magamban az objektív lényeget. Aranyos ,meg szívmelengető de a legkevésbé sem tartom hatékonynak.
Helyeslőn bólogatok, a falkának kell egy vezér. Aztán a dolgok olyan fordulatot vesznek, amire nem számítottam. Hosszasan bámulom a pálcát, hezitálok. Elvégre, mi baj lehet? Gondoltam ezt arról a nyuszis fotózásról is... Félévembe telt, előkeríteni azt a képet és hét lakat alá dugni...
Vonakodva nyúltam a pálcáért. Elvéve azt úgy fogtam, mint a tanári mutató pálcát. Súlyra is egészen hasonló volt. A röfik felé fordultam. Hosszú másodpercekig csak álltam és néztem őket.
-És most?
Néztem oldalra a srácra.

Úgy érzem, hogy remekül mennek a dolgok, egyre közelebb és közelebb kerülök az elérendő célhoz. Amikor a fiatal nő átveszi tőlem a pálcát, kedvesen mosolygok rá, remek, remek. Kérdésére, hogy most mit is kezdjen a röfikre pillantok, majd a pálcára.
- Gyengéden kocogtassa meg a teknőjüket. Bár kemény páncél, ugyanakkor igen érzékeny is a finom érintésre. Ott, amelyik el akar slisszolni magácska mellett, csak óvatosan kocogtassa meg a páncélját, a terelni kívánt iránnyal ellentétesen. Hehehehe. - kuncogok barátságosan, amikor a kocogtatásnak megfelelően, a röfi tényleg elindul a szükséges irányba.

- Nem nehéz, igen mókás és szórakoztató. Időnként fáradtságos munka, de elviselhető. Nem is csinálja rosszul, volt már máskor is a kezében nádpálca? - kérdeztem és hagytam, hogy próbálgassa még a röfik terelgetésének nemes tudományát. Szórakoztató és szemet gyönyörködtető látványt nyújtott egyszerre a fiatal nő, ahogy a kezében tartott pálcával ott állt előttem. Mázlista disznó, aki elnyeri a kezét. Ugyanakkor nem elmélkedhettünk tovább az állattenyésztés mókás és nehézkes oldaláról, ugyanis a várva várt vendégek be is futottak. Három, kopott rongyokba öltözött, de kellően testes fickó lépett elénk. Nem volt köztük a sztárvendég, akire vártam, de úgy véltem hamarost felbukkan ő is. A három banditának is morcos figura egyike meg is szólalt.
- Ácsi, ácsi ... elő a pénzzel és ide vele, amíg szépen vagyok! Különben a kis virágszálnak baja talál esni. - mutat a pálcát kezében tartó fiatal nőre.

A kisasszonka felé fordulok, megcsóválom a fejemet.
- Ilyesmiről apus soha nem mondott semmit.

Szemöldököm összeszalad. Elsőre furcsának tűnik ez a fordított pszichológia. De csak azért mert a nádpálca az erőszak szimbóluma. Azonban ahogy a pódiumon úgy itt is az útmutatás eszköze. Szóval ne ma logiak a fordított, hanem a hozzáállás...
Finoman megkocogtattam a teknő egyik oldalát, mire abba az irányba indult.
-Valójában a páncél maga nem rendelkezik idegvégződésekkel. Azért ilyen érzékenyek rá, mert valójában ez a bordájuk.
Miközben magyarázok, felsőmet picit félrehúzom oldalt és rámutatok a sajátom aljára szemléltetés képen.
-Szokott lenni, de valamivel intelligensebb jószágokat kellett vele rögösebb úton terelgetni... Kevesebb sikerrel...
Mosolyodom el ahogy ismét irányt mutatok valamelyik jószág számára. Felnézve róluk három testes alak kerül elő. Reflexből egy féllépést tettem hátra. A szóban forgó pálcát azonnal átnyújtottam a jogos tulajdonosának. Valójában lendületből mellkasba vágtam vele egy félköríves mozdulattal. Nem vagyok túl erős szóval nem üthettem túl nagyot. Remélve, hogy veszi az adást, ott tartom amíg el nem veszi. Amikor apuskáját emlegeti felé fordítom a fejem.
-Azt mondta, hogy amíg szépen van, de elég ocsmány egy varacskos... azokhoz maga jobban ért...  Ebpatkánynak is elmennek ha gondolja...
Részemről ha átveszi a pálcát hátrébb lépek pár lépést. Hagyom kibontakozni az önjelölt lovagot.

Tekintve, hogy volt már a kezeim között női páciens, nem esik le az állam ám, csak úgy, egy elővillanó formás borda láttán. Bár meg kell, hogy állapítsam, ritka hibátlan bőre van. Vagyis hát, azon a részen, amit látni engedett. Ettől függetlenül, azért az elővillanó bőrén legeltetem szemeimet, amíg a pillanat varázsa el nem oszlik a mozdulattal, amellyel eltakarja a szemléltetett részt.
- Kegyedé ... - nem tudom végig mondani. Igazából hirtelen szaladt ki a számból a megkezdett mondat. Szóval, csak csendben bólogatok a magyarázata hallatán, hogy használt már pálcát, intelligensebb lények kevésbé sikeres terelgetésére. Lehet, hogy talált? Mocskos egy mázlista tanulói lehetnek.

Tulajdonképpen nagyon is átjön, hogy miről beszél, amikor a három mamlasz láttán, hozzám vágja a pálcát és közli, hogy kezdjek valamit a szituációval. Oké, oké, nyilván megérdemlem, ha már arról beszéltem, hogy miképpen kell távol tartani a rosszakarókat s azzal is eldicsekedtem, hogy mennyi eb-patkányt kergettem el. Értettem a célzást. lemondóan sóhajtok egyet és a három bandita felé fordulok.
- Nem beszélhetnénk meg ezt egy tál rizs mellett? Vagy egy csésze tea közben? - kérdeztem jámbor szelídséggel az útonállók legnagyobbikát, aki már megfenyegette a kisasszonyt. Amaz rosszallóan, rám pillantott és megropogtatta az ujjait.
- Te hülyének nézel minket? - ingerült volt a kérdés, látszott rajta, hogy izzad és viszket a tenyere. Ez komoly idegi rendellenességre vallott volna más szituációban.
- Nézzétek, az Avatár! - mutattam hátuk mögé és hatvanhat százalékos sikert könyvelhettem el, hiszen két mamlasz, a főnök kivételével hátrafordult. - Elég ha ők azok.

Mondtam s a következő pillanatban a röfik nagy meglepetésére könnyedén siklottam át közöttük, hogy a pillanatra magára maradt főnököt kezelésbe vegyem. Egy félköríves rúgással állcsúcson találtam, mire szó nélkül eldőlt, mint egy rongybaba. Oké, tehát az, hogy valaki nagyra nő, még nem jelenti azt, hogy veszélyes harcos. Az egész körülbelül addig tartott, amíg a két idióta felfogta, hogy lemaradtak az Avatárról és más dolguk is van. Mire visszafordultak, nyugodtan álltam a főnöküktől egy pár lépésre, a teknős röfik koccanó páncéljának hangja közepette.
- Eskü ott volt, lemaradtatok Aang avatárról. - oké egy kissé talán túlzó volt, hiszen jelenleg, ismereteim szerint, nem Aangnak hívják az avatárt. De szerintem vicces volt. Az előttem fekvő férfira pillantok, majd a két társára.
- Ha még most orvoshoz viszitek, megúszta egy komolyabb agyrázkódással. Én biztos nem viszlek benneteket orvoshoz, ha most neki kezdtek balhézni. - sajnos nem értik a szép szót. Az egyik az én irányomba indul, a másik a könnyebb falatnak ígérkező kisasszony felé tempózik. Remélem tud vigyázni magára, amíg a rám eső maradékot kezelem.

Az információ célt ért. Hős lovagom bele is kezdett a tárgyalásba. Nos nem feltétlenül a tárgyalási technikán inkább annak tisztaságán akadt meg a fülem. Mintha eltűnt volna a tájszólása. Vagy csak kezdem megszokni a nyelvezetét. Alighogy a falnak támasztom a pálcát a srác nekiindul. Szemeim nagyra nyílnak a dinamikus mozdulatsor láttán. Az állam pedig a főnökkel együtt esik a földre.
~Oké..... ez még egy tűzidomártól is durva... Valami elszigetelt stílus lehet.
Jobbhíján összefontam a karjaim és elismerően bólintottam.
-Nem lennék Patkány-eb...
Bukik ki belőlem a nyilvánvaló. A következő szóváltás felett se tudok elsiklani szótlanul. Szakami ártalom lehet hogy terelgessük a tudatlanokat.
-Egy bő 20 évvel... Jelenleg Az avatárt úgy hívják...
Nem volt időm kifejteni a dolgot az egyikük ugyanis nekem rontott. Teljesen más érzés, mint amikor ész érvekkel próbálnak megfogni előadás közben. Még soha senki nem rontott rám az előadóban...
Ösztönösen hátrálni kezdtem. Matattam hátrafelé, hátha találok valamit, akármit. Kapaszkodó, furkos bot, ajtókilincs ajtóval, menedék... Egyetlen dolgot találtam. Nagyjából semmit. Az a nagyjából semmi is inkább levegő volt.
~Basszus, tényleg...
Jobbra fordultam, hogy két kézzel a hátam mögé nyúltam és "kaparászni" kezdtem a levegőt. Felsőm buggyos ujja jól belekapott így könnyedén tudtam magam köré gyűjteni egy jó adagot amit végül egy kétkezes lerántással ellenfelem felé küldtem, bízva, hogy a légtömeg felkeni a falra és jobb belátásra téríti. Vagy alvásra...

A Diaane felé haladó férfi hirtelen megtorpan, ahogy a lány által keltett légáramlat megcirógatja az arcbőrét, belekap a hajába, majd a ruhájába és végül mit sem törődve a mozgás fizikai törvényeivel, átlöki egy teknősröfin. Könnyebben megúszta, mintha vakolatot csókolt volna. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy a lány sikerrel járt és a bandita hamarost csillagokat fog látni, ha feltápászkodás közben még megfejeli néhány teknősmalac páncélját. Ezek a mókás, finom állatok, tényleg roppant hasznosak tudnak lenni. Diaane, immáron megpróbálhat teljes nyugalommal, angolosan távozni vagy megfejteni, hogy megmentésére siető, hős lovagja miféle stílust használ. Várjunk! Hős lovag? Miféle megmentésre? Diaane nem szorul megmentésre. Vagy mégis?

A kisasszony helyzetére nem igen tudok koncentrálni, hiszen ellenfelem gyorsan bizonyítja, hogy jóval többet konyít a harchoz, mint a főnök. Elég jól kiszámított ütésekkel operál ellenfelem, de én jobb vagyok. Hárítok, hárítok, hoppsz. Balról túl gyors. Az ütés ereje ugyan a fejem védésére felhúzott alkaromon csattan, annak lendülete mégis arra késztet, hogy elegáns mozdulattal jobbra gördüljek. A gördülésből átmenő bukfenc végeztével az egyik röfi teknőjére érkezem ülő pózban. Szegény állat meglepetésében azonnal behúzódott a teknőjébe. Mázli, hogy az ijedtségben, inkább az egy helyben toporzékolást választotta. Jobb könyökömmel a teknőn, állammal a jobb öklömön támaszkodva nézek a még mindig talpon lévő banditára.
- Utolsó lehetőség. Még mindig él a teázás, ha te fizetsz! - nem tagadom, hogy a laza, ellenfelet hergelő póz és a szavak azután csattannak el, hogy egy fél pillantással megtudakoltam, hogy a kisasszonynak semmi baja nem esett. Igazán meglepő, hogy karcolás nélkül leszerelte a támadóját. Idomár lenne? Nincs különösebb lehetőségem ezen elmélkedni, a harmadik bandita továbbra se szeretne teázni. Újfent rohamot intéz.

Lendületesen lököm el magam a röfiről, hogy kitérjek a rohama elől, majd mellé lépve egy rúgást indítok a térdhajlata ellen, aminek hatására megroggyan a lába. Egy pillanatra felsejlik bennem az elképzelés, hogy chi-blokkoljak, de végül arra jutok, hogy egyelőre nem. A sztárvendég még nem bukkant föl. Ha idejekorán látná, hogy felbéreltek ellene egy chi-blokkolót, ide se tolná a képét. Egy újabb rúgást indítok immáron a térdeplő férfi feje felé, de az utolsó centiken megállítom a rúgást. A becsapódó támadást, hunyorítva váró férfi arcát, megpaskolom a talpammal. Csak szépen finoman. Kinyitja a szemeit és kérdőn pillant rám.
- Mondtam, hogy nem viszlek titeket kórházba! Van további ellenvetés? - kíméletesnek lenni és könyörületet gyakorolni, sosem volt rossz dolog. A mamlasz is belátja, hogy ma nem lesz már ebből pénz. Van végre időm a kisasszony felé fordulni.
- Minden rendben, nem sérült meg?

Vegyes érzések fognak el az eredményt illetően. Annak örülök, hogy nem sérült meg komolyabban, és halt meg. Az azonban lelombozó, hogy ennyi rákészülést követően "csak" ennyire futotta. Kifújom a levegőt és az öltözékemet kezdem igazgatni. Ruha ujjamat, a félre csúszott felsőmet, na meg persze a hajamat.
Tollászkodás közben van időm a másik kettő viadalát figyelni. A srác mozdulatai tiszták, elegánsak, precízek. Ellenfele nem győzi követni, ő meg csak tovább hergeli. Karjaimat összefonom s innentől kezdve gyanakodva figyelem tovább kettejüket. Mialatt fejben pörögnek a lehetséges kimenetelek, balommal államat birizgálom. Időnként eszméletlen ellenfelem felé pillantok, hogy nyugton van e még, vagy ideje lenne nyúlcipőt húznom. Szemlátomást még pihen.
Csak pár pillanatra néztem félre, ezek már valami furcsa előjátékba kezdtek. Talppal paskolja a másik arcát. Ahogy a kórház szóba került ismét az én ellenfelemre nézek. Egészen biztos voltam benne, hogy bármilyen állapotba került volna tőlem, akkor sem viszem kórházba. Miként is tehetném? A testtömege közel a duplája az enyémnek, ha nem ő, akkor pedig én végeztem volna siralmas állapotban. Aztán hogy ő sem vitt volna kórházba az is biztos. Különben sincs ötletem se hogy merre lehet...
Teljesen gondolataimba merültem. Ahogy a végére értem az aktuális gondolatkísérletnek, lassan a tudatomba szivárog a kérdés amit vélhetőleg nekem szegeztek pár másodperce. Hüvelykujjamat államnak támasztva csak szememet fordítom a srác irányába. Hosszú másodpercekig csak nézek rá.
-Aha.
Bököm ki nagy nehezen mialatt igyekszem megfejteni, hogy egy egyszerű paraszt gyerek, aki egész napját a tanyán és a piacon tölti, hogy tanulhatott meg így harcolni. Husánggal vagy a nádpálcával vagdallózna és paraszt lengősöket osztogatna azt érteném.
Hosszasan, a legkevésbé sem zavartatva magamat bámulok rá, némán. Többször is végig nézve rajta tetőtől talpig. Fizikumát próbálom felmérni, már amennyire a ruházata engedi. Szálkásnak tűnik, mintsem húsosnak, vagy vegetáriánus étrend, vagy rendszeres kidolgozott edzés terv. Nem az a talpas paraszt, aki elhúzza az ekét a macskaköves úton is.
-Te ki a franc vagy?
Bököm ki hosszas csöndet követően.

Némileg felemásul végződött a mai kis akció. Úgy látom, hogy a sztárvendég nem jött el, hogy felügyelje a mamlasz embereit vagy megneszelte, hogy ma nem fog teremni babér és gyorsan lelépett. Esetleg kivár? Pórul járt rablóink, mindenesetre összeszedik magukat vagy éppen az utolsó talpon lévő a két másikat és miközben elindulok ruganyos léptekkel a nő felé, egy kettőre elmásznak. Kell távolságban állok meg tőle, hogy ne érezze fenyegetésnek közeledtemet. A teknősröfik békésen ácsorognak az utcán.
- Szerencse, hogy nem sérült meg. - kérdésének megfogalmazására kicsit felhúzom a szemöldököm. Jó, oké, jogosan lehet kicsit, felindult? Elvégre belekeveredett egy olyan utcai rablási kísérletbe, amelyhez semmi köze sem volt. Ettől függetlenül még lehetne egy kicsit finomabb, ami fogalmazást illeti.

- A nevem Jain Zar, vándor gyógyító és zarándok vagyok. - mondom, csak így, minden sallang nélkül, majd megtoldom egy udvarias meghajlással. Végül én szegezek neki kérdést.
- Igazán meglepő, hogy karcolás nélkül megúszta a fickóval való konfrontációt. Szóval? - teszem fel neki a megválaszolandó kérdést, némileg finomabban, ahogyan ő tette fel nekem. Miközben válaszára várok, a nádpálca után nyúlok és miután felvettem a földről a teknős, jámbor jószágokat terelem szép sorba egy pár mozdulattal. No, ha az ember falun nő fel, akkor maradnak bizonyos készségek a háziállatokkal kapcsolatban.
- Nem hiszem, hogy visszajönnek, szóval, ha továbbra is a piacra tart ... - nem fejezem be a mondatot. Bár ezek városi emberek, szóval van egy olyan érzésem, hogy nem kíván a továbbiakban a társaságomban maradni. Igazából még meg is érteném, ha nem akarna a továbbiakban tovább jönni velem a piacra, elvégre rosszabbul is kisülhetett volna ez az egész. Bár én megjegyezném, hogy nem én kértem a banditákat, hogy támadjanak ránk. Hmm, s valahol sajnálnám is, ha a csinos, kellemes megjelenéssel megáldott, ezüstös hajú hölgy nem folytatná velem a napi sétáját a piacra.

Némán biccentek, igen szerencse. Több múlott a szerencsén, mint a képességeimen és ez aggasztó. Mostanság szinte vonzom a bajt. Lehet ideje lenne ténylegesen több időt tölteni idomítással... A banditákra ügyet sem vetek. Szemem sarkából látom őket mozgolódni de ez most jobban érdekel.
Válaszán meglepődök. Mást vártam, de kivételesen egy lényegretörő, egyszerű magyarázatot kaptam, hogy mégis ki ő. Végre valahára, praktikus kommunikáció. Szinte tomboltam belül az örömtől. Türelmesen megvártam, hogy feltegye a kérdést ami az ő lelkét nyomja.
-Szóval...
Húzom kicsit az időt, hogy melyik három szó lenne a legtalálóbb ide.
-Diaane, Tanszékvezető, Zseni.
Mutatkozom be hasonlóan rövidre szabott kulcsmondatokkal. Utolsó jelzőt a félreértések elkerülése végett használom. Alig múltam húsz és nem tűnök sokkal többnek 17-nél. Az öltözködésemmel tudok pár évet magamra pakolni, de akkor is sokan megrökönyödnek, hogy nem egy ráncos vénasszony vagyok, mint a kollégáim... Ez a szó enyhíteni szokott a képzavaron. Végig mozdulatlanul állok, mint egy fejét támasztó szobor. Tekintetéből és a korábbi a kérdésbe dugott utalás arra késztet, hogy mondjak még valamit.
-Jah igen, légidomár...
Elveszem balomat államról és pár csukló körzéssel megkavarom a levegőt. Utána pedig visszasimítom elszabadult tincseimet. Kezemet fülem mögött felejtem és nézem, hogy milyen szolidan bánik az állatokkal.
Megkeresem tekintetét majd biccentek.
-Felőlem mehetünk.
Bólintok és ismét vissza tuszkolom azt az egy rakoncátlan tincset a helyére ami ott felejtett ujjaimon tudott az előbb ismét kereket oldani. Ötletem se volt mennyi idő még a piac, de szokatlan mód furdalt a kíváncsiság, hogy ez a koncepció részéről miért és hogyan.
-A röfiket is mindig magával cipeli? Tudtommal nincs bennük semmi gyógyhatású...
Nézek végig a csordán Jain mellett slattyogva.

Miközben a piacra tartunk és sétálunk, szinte andalogva, elvégre nem sietünk sehová, beszélgetünk. Elmondja, hogy tanszékvezető, amin alaposan meglepődöm, elvégre nálam nem különben lehet sokkal idősebb. De az életkoráról még nem kérdeztem, elvégre udvariatlanság lenne részemről. Üde fiatalsága magával ragadt, nos ... hát nem terem minden bokorban efféle szépség.
- Meglepő, hogy tanszékvezető. Ezek szerint a kellemes külső, briliáns elmét is rejt. - toldom meg egy könnyed bókkal meglepettségemet. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, tényleg impozáns látvány.
- Ritka előnyös párosítás. - mondom, s mikor elmondja, hogy légidomár, egy pillanatra megtorpanok. Oké, különösen nem volt meglepetés, hogy van még valami hasonló a tarsolyában, más okból volt ez lényeges.
- Sohasem volt még szerencsém küzdeni látni egy légidomárt. Igazán megtisztelne, ha egy későbbi időpont során, összemérhetnénk tudásunk. Egy békés gyakorlás keretén belül, természetesen. Eszemben sem lenne bántani.

- Nos, Diaane, abban igaza van, hogy fizikailag semmilyen gyógyhatással sem bírnak. - mondom, miközben gyengéd kocogtatással, az úton tartom a röfiket, akik töretlenül haladnak a piac felé. - Az elfogyasztásuk jelentette tápanyagok felszedésén kívül. Ugyanakkor ezek az állatok, nem is az én tulajdonomban vannak. Engem felkértek némi juttatásért cserébe, hogy juttassam eme páncélosokat a piacra, ahol a gazdájuk vár már rájuk. Számítottak az akasztófavirágok felbukkanására, szóval megkértek, hogy én hozzam el őket a piacra. Dióhéjban.

Némi szünetet tartottam, majd folytattam, kíváncsiságom irányába egyre élénkebb volt.
- Melyik tanszék vezetője? Matematika, filozófia, esetleg történelem? - törékeny alkatából nekem úgy látszott, inkább elméleti pályán zseni, semmint fizikálisan. Mondjuk, egy légidomárt, soha sem szabad alábecsülni, elvégre a láthatatlan elemet uralják.
- Én a mesteremtől tanultam szinte mindent, amit tudok. Még fiatal kisgyerek voltam, amikor szárnyai alá vett és megtanított mindenre, amire egy jó orvosnak szüksége lehet. Kicsit talán többre is. - csevegtem és közben reméltem, hogy nem tekint egy bugris bunkónak, hiszen tanszékvezetőként és zseniként, feltehetően messze előttem jár a tudományok szintjén.